Bárcsak…

Ezt most egyszerűen idemásolom azért, mert megtehetem és hogy itt lehessen az én blogomon is.
INNEN

Egy végstádiumú betegekkel foglalkozó ausztrál nővér praxisa alatt, mintegy mementóként összegyűjtötte, hogy a haldoklók mit bántak leginkább életük végén. Öt megállító mondat, és mind arról árulkodik, hogy megélni kell a napokat, órákat, perceket, nem csak túlélni éveinket. 

“Kezdjetek el élni, hogy ne kelljen félni! Az utolsó órában, mikor már megbántam, ezerszer megbántam, hogy oly sokáig vártam. Hogy elmúlt az élet… Kezdjetek el élni!”
                                                       (Márti dala – Kiss Tibi /Anna & the Barbies)

Bronnie Ware, palliatív és hospice ellátásban dolgozó ausztrál nővér évekig ápolt végstádiumú betegeket, akikkel az utolsó hetekben igyekezett arról is beszélgetni, hogy van-e valami, amit sajnálnak, vagy bánnak: hogy úgy alakult az életük, ahogy. Az először a blogján közzétett, öt megbánást tartalmazó listát kibővítette könyvvé is, amely 2012-ben számos országban megjelent angolul, és már több millió példányt adtak el belőle. A férfiak például leggyakrabban azt sajnálták, hogy túl sok időt töltöttek munkával.

1. “Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig mások elvárásainak megfelelni!”

A legtöbben ezt sajnálták. Amikor az ember élete végéhez közeledik, és őszintén visszatekint, szembesül vele, hogy mennyi álmát nem teljesítette be. A legtöbb ember még álmai felét sem váltotta valóra, és tudatában van annak, hogy ez a saját döntéseinek következménye – írja a nővér.

2. “Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat!”

“Minden férfi betegem szájából elhangzott. Sajnálták, hogy kimaradt az életükből gyermekeik fiatalsága, hogy kevés időt töltöttek társukkal. Minden általam ápolt férfi mélyen sajnálta, hogy élete nagy részét a munka taposómalmában töltötte.”

3. “Bárcsak lett volna bátorságom az érzéseim kimutatására!”

Számos ember érezte úgy, hogy a konfliktusok elkerülése végett elnyomta érzéseit. Ennek az eredménye egy középszerű élet lett, és soha nem váltak azzá, akivé válhattak volna. A ki nem mondott keserűség, harag, neheztelés sokaknál betegségek kialakulásához is vezetett.”

4. “Bárcsak ne hanyagoltam volna el a barátaimat!”

Gyakran egy régi barátság értékét csak az utolsó hetekben ismerjük fel, amikor már sokszor nincs mód az illető felkutatására. Sokan számoltak be arról, hogy annyira lefoglalta őket a saját életük, hogy az évek során fontos barátságokat hagytak elúszni. Sokan számoltak be mély megbánásról, hogy barátaikra nem szántak elég időt és energiát. Mindenkinek hiányoznak a barátai élete végén.

5.” Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek!”

Sokan csak életük végén ismerik fel, hogy a boldogság is választás kérdése. És ahelyett, hogy a boldogságot választották volna, beleragadtak a régi mintákba, szokásokba. A megszokás mind az érzelmi életet, mind a fizikai létet képes középszerűvé tenni. A változástól való félelem sokakat arra késztetett, hogy magukkal és másokkal is elhitessék: tulajdonképpen elégedettek az életükkel, miközben lelkük mélyén arra vágytak, hogy újra bolondozhassanak, és felszabadultan nevethessenek.