Olyan régen nem hallottam már.. mint amikor kinyitom a kandalló ajtaját és megcsap a tűz és épp belégzem a forróságot, úgy csapott meg az a régi atmoszféra ami nekem ez a zene:
A kaposvári egyetemről stoppoltam, fel Veszprémbe egy sráchoz.. nem a cél volt a lényeg. Az út. A utazás ( Úton lenni az élet, megérkezni : halál.. Ismerős? :O)
Olyan szabad voltam, úgy fájt minden úgy fájt a feszülő fiatalság, vágyakozás a csontjaimban a hosszú délutáni árnyak a hogy előkúsztak a lila szélű felhők alatt..ahogy az arcomba, a szemembe csapta az ellebbenő menetszél a hosszú hajam.. Ahogy futottam a lefékező autók után hogy ne kelljen rám várni még vagy tíz másodpercet..az izgalom, a lihegés. Az izgalma, hogy az alkonyat estébe fordul-e át.. hogy célba érek-e hogy ó, Istenem, bárcsak soha ne érnék célba, csak utaznék, csak legyen minden olyan bizonytalanul biztosan változó..
Ma is ezt keresem.. abban, hogy nem bírok nagy, behemót bútorokat, amik a változtathatatlanságot sugallják, hogy legszívesebben csupaszon hagynék minden falat, mert minden odaszögezett kép szege, engem is odaszegez.. hogy olykor kirohannék a világból sikítanék egy mezőn üvöltve zokognék az elmulasztott alkalmak miatt, hogy néha egész nap utcai cipőben vagyok és terelem a kölykeimet, mert annyira a lábamba kúszik az út …….